Szóval ez a futásom 5. hete, méghozzá az a hét, amikor edzéstervet kapok a kezembe, hogy 2012. április 1-én, a Bolondok szent napján emelt fővel tudjam teljesíteni a félmaratont a Cínécnővel.
Az edzésterv előfeltétele az volt, hogy négy héten keresztül heti háromszor minimum szigetkört kellett futnom. Tizenkétszer szerintem összesen nem futottam eddigi életem során, úgyhogy érthető volt az óvatosság.
Ez a hét amúgy rosszul kezdődik, mert ma el akartam menni Szigetszentmiklóson futni, hogy gyakoroljam a "futás nem megszokott környezetben" helyzetet, de nem sikerült ezen a falon átmenni. Vannak itt még kérdőjelek azért, 12 futás ide vagy oda...
Szóval ma nem futás élményről, hanem a POSZT-ról mesélek Nektek Gyerekek!
Szégyen s gyalázat, idén voltam először a Pécsi Országos Színházi Találkozón, úgy, hogy mell döngetve vallom magam pécsinek a mai napig is (7 éve budapesti lakcímkártyával). Egyszerűen mindig vagy felkészülési- vagy vizsgaidőszakra esett és idén először végeztem úgy a vizsgákkal, hogy a második hét második felére le tudtam menni.
Mielőtt elindultam volna Pécsre, családlátogattam Szigetszenyón (bocs, akinek belesajdul a retinája, de sokszor fog előkerülni, úgyhogy muszáj rövidíteni, meg amúgy is így hívjuk familiárisan), ahol mindig a kezem ügyébe akad a kultúra, vaskos női lapok formájában.
Ezen kulturálódási folyamat során találkoztam Kovács Patríciával is, aki a Suhanásáról mesélt a Marie Claireben.
Nagyon okos dolgokat mondott ez a drága Cínécnő, úgyhogy fogtam magam és beírtam a google-ba a Suhanj! szót és elkezdem olvasgatni, mindent amit találtam a neten. A legközelebbi emlékképem pedig az, hogy realizálom, éjjel 2 óra van és mindjárt indulnom kell Pécsre, ami kialvatlanul nagyon rossz lesz.
Aznap/másnap még a kocsiban is azon gondolkodtam, hogy milyen jó dolog ez. Én évek óta tervezgetek valami hasonló alapítványt vagy kezdeményezést, de sosem volt elég bátorságom megvalósítani.
Kialvatlanság ellenére épségben leértem, 6 órára beszéltem meg az első találkozót a barátokkal a Széchenyi térre. Miközben várakoztam rájuk Gusztos Péter suhant át előttem, hogy összeszedje a tér másik oldaláról érkező plusz egy főjét.
Gyakorlatilag ők voltak az első "ismerősök" akik szembe jöttek velem Pécsen.
Nem nagyon hiszek a véletlenekben, de azért ez az eset megingatott ebben a nemhitemben.
Olyannyira erős volt az impulzus, hogy felpattantam és leszólítottam őket, hogy bocsi, én vagyok én és hát az egész éjszakámat azzal töltöttem, hogy rólatok olvastam és feltétlenül el kell mondanom, hogy tök jók vagytok.
Na valahogy így indult az, hogy a Péter már írja nekem az edzéstervet.
