Na nem úgy ám, hogy... Hanem én ilyent még sosem láttam. Mármint maratont rajttól a célig. Erről most nem maradok le időben, még ha hosszú vagy szétszóródott bejegyzési is lesz.
Szóval 2004-ben ott voltam Dóra Kriszta maratoni befutóján Athénban a Paralimpián. Ez az élmény eddig a periférián pihent,de most új értelmet nyert. Akkor nem láttam a rajtot, a versenyt, nem is futottam, így csak annyi maradt meg bennem, hogy majdnem elkéstem, elképesztően fáradt emberek behajtják magukat a célba, akik fel sem fogják mi történik velük, megpaskolom Kriszta vállát (szerintem ezt ő nem is érzékelte) a fotósok ennek nagyon örülnek, aztán megyek vissza mulatni a két nappal azelőtt összelubickolt aranyérmem okán.
Az athéni pálya állítólag az egyik legnehezebb maratoni útvonal volt az olimpiákon. Most, túl az ötödik futóhetemen,a második utcai futóversenyemen (nemfutóként) újabb kis szeletet megértettem a hosszútávfutás varázsából és egy 7 évvel ezelőtti emléket helyezett teljesen új kontextusba.
No de a mai nap. Értelemszerűen nem futóként vettem részt a Spar Maratonon (nem vagyok én Szántó Dávid...), bár a héten annyira szenvedtem a margitszigeti köreimen, hogy "maratonosat" játszottam. Gondolom ott is minden lépésnél döntést hoz az ember, hogy ez az utolsó és megáll vagy tesz még egy lépést, hogy újabb döntési helyzetbe kerülhessen. Ezen a héten a nehéz döntések a menni vagy nem menni dilemmával kezdődtek, aztán a végére csak összekukáztam a három futást.
A mai nap egyébként olyasmi élmény volt, mint a félmaraton. Ott tapasztaltam meg először egy ilyen napnak, de inkább hétvégének a dinamikáját. Hogyan készülődik, ébredezik a Városliget, hogy gyülekeznek a futók, micsoda katarzis a start, majd a célba érkezés.
Érezhető az adrenalin a levegőben. Nem tudom megfogalmazni, hogy mégis mitől működik ennyire hibátlanul, ennyire konfliktusmentesen egy ilyen hétvége a Suhanj! családban.
Egyéni élsportolóként az volt a természetes, hogy egy verseny előtt csak magamra figyelek, a külvilágot teljesen kizárom.
A Suhanj! standnál erről szó sincs, pedig olyan olyan teljesítményre vállalkoznak a futók, ami számomra egyelőre még értelmezhetetlen megterhelés, mégsem ezzel foglalkoznak, hanem egymásra figyelnek.
Annyi pozitív energia mozog, annyira ad mindenki és senki nem vesz el, hogy az valami hihetetlen. Akár para, akár ép, akár futó, akár nem, mindenki szívvel-lélekkel ott van a csapatban, beleteszi a saját részét és nem úgy, nem azért, hogy kivegyen valamit, hanem mert annyi a jó, amiből jut mindenkinek. Hasonlót sem tapasztaltam eddig, pedig néhány szervezetnél már megfordultam.
Amúgy nem vagyok ilyen szentimenti, engem lepett meg a legjobban, hogy milyen érzelmek kapnak el egy utcai futóverseny befutójánál, úgy, hogy belül futnak és én a kordonon kívül állok.
Mi lesz, ha a kordonon belülre kerülök? Mert belülre kell kerülnöm, ez ma már végérvényes döntéssé vált még úgyis, hogy futni, na azt még mindig nem szeretek.
Hiszek abban, hogy szükség van példaképekre a nagy sikerek elérésében, akik erőt adnak az összes láthatatlan falnál, amin át kell menni. Ötödik hét ide vagy oda, futni még mindig nehéz és nem kifejezetten jó élmény, a egykoron állott berlini fal kutyafüle ahhoz a falhoz képest, ami néha rám vár a Margitszigeten, de annyira sok példaképem lett, hogy nincs az az akadály, amin ne jutnék át.
Ó és a saját szememmel láttam Szántó Dávid befutóját (amihez ezúton is baromi őszintén gratulálok), úgyhogy a falak mellé leltárba vettem egy megugrandó lécet is.
Jöjjön a hatodik hét, Nektek pedig őszinte gratulációm és legmélyebb tiszteletem kedves Maratonisták, Suhanjosok, Példaképeim!
